Két szablya elég….

Jézus azután ezt kérdezte tőlük (a tanítványoktól) : - Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben?  - Semmiben - válaszolták. Majd ezt mondta nekik: - Akinek erszénye van elővegye, hasonlóképen a táskát; és a kinek nincs, adja el felső ruháját, és vegyen szablyát. Mert ami felőlem elrendeltetett, az most beteljesedik.” Erre így szóltak: „Uram, íme, itt van két szablya” Ö pedig azt felelte: „Elég”

Nagyon különös tehát ez a történet. Kérdezgettem a környezetemben, hogy ki ismeri, de alig van valaki, aki emlékezne rá. Belenéztem a hittankönyvekbe is, de gyakorlatilag sehol sem szerepel, sőt az érettségi tételekben sem, de még az ostorral való rendcsinálás története sem. Prédikációs, evangélizációs kötetekbe sem fért bele. Mintha Jézussal meg sem történt volna ez a kép. Ez egy eldugott, elrejtett történet. Ilyenkor persze az a gondolatunk, hogy talán nem is fontos történet, de akkor Lukács nem írta volna le és később pedig nem tartották volna meg, ha ez a történet valóban elhanyagolható lenne

Az idézett szöveg, nem a legújabb fordítási kísérletet követi, hanem a régi Károlyi fordítás szerinti, ugyanis „kard” helyett „szabja” kifejezést használtam. Aki szablyát használ, az megSZABja a körülötte lévő világot, hiszen ez az elnevezés a SZAB , vagy VÁG szóból ered. Jézus tehát két karddal felfegyverzi hadseregét, hogy azok képesek legyenek megvédeni magukat. Tehát nem valamiféle villámháborús támadásra készítette fel őket, hanem védekezésre. Ne a hatalom, vagy a tömeg, vagy az erőszak szabja meg, hogy milyen legyen az életük a szabadságuk, hanem a szablyák jelenléte, látványa.

Ilyenkor a borús napokon, amikor hamar sötétedik, s nem a természet, hanem a mesterséges fények, s rendszerek határoznak meg bennünket, akkor el kell gondolkodjunk, hogy mi az ami határt szab az életünknek. Vajon mi magunk szabjuk meg, hogy hogyan éljünk? Vagy talán a műveltségünk határozza meg az életvitelünket ? Vagy benne az az életünkben valamennyire Istennek ismerete is? Talán megengedjük, hogy onnan messziről, a teljességből, a beleláthatatlanságból egyszer csak megtaláljon bennünket Istennek szava, hogy megszabja az életünk minden pillanatát? Mert a szablyák a tanítványok kezében nagyon erős fegyverek voltak, s mert Krisztus jelenléte az életünkben alapvetően képes megszabni azt, hogy mit is kezdjünk magunkkal, gondjainkkal örömeinkkel.

Végül is egyetlen egy olyan történetet sem ismerünk, amikor a szablyákat alkalmazniuk kellett volna a tanítványoknak. Péter ugyan próbálkozott, de Jézus nem engedte.  Elég volt, hogy ott volt a kezükben. Az eredeti görög szöveg pontos fordítása, hogy „elég”, azt jelenti, hogy a szükségesnél is több. Jézus tehát két szablyát ad a tanítványok kezébe és az elegendő volt a puszta védelemre. Amit Jézus ad, az elegendő kell legyen ma is. Még akkor is, ha ez a körülöttük élő társadalom, s a mai világ, de talán ez így volt mindig is, csak alig – alig, vagy egyáltalán nem használja azokat a fegyvereket és azt az erőt, ami Krisztustól származik. Inkább a magunk fegyvereire és ösztöneire számítunk, vagy megkeressük azokat a lehetőségeket, amelyek Krisztusban lettek nyilvánvalóvá ebben a világban.

Krisztusnak azonban voltak karddal hadakozó katonái is a történelem folyamán. Sőt, a korona és kard, vagy kereszt és kard gondolata végigkísérte a történelmet egészen az újkorig. Alig van valamire való népek közt olyan, ahol ne lenne néhány fontos király, vagy hős, aki kardját Krisztustól eredeztetné. Illetve minden igazi kard természetfeletti erővel felruházott kard. Ilyen volt Attila kardja, ráadásul Isten ostoraként éppen olyan fegyverekkel ruházták fel, mint amilyen fegyverek Jézus közelében voltak: a kötélből font ostor és a szabja, amelyből az egyik lehetett Péteré, de a másik, nos a másik lehetett olyan szablya, amelynek tényleges birtoklása, vagy akár csak emléke, hogy Krisztus hadakozásra alkalmas szablyát hagyott a keresztényekre, amellyel a kereszténységet lehet megvédeni. Ahogy nemzeti méretben pl. a magyarság évszázadokon keresztül azzal volt elfoglalva, hogy a törökkel hadakozott, hogy védelmezze az európai kereszténységet….

De jó lenne, most egy jó szablya, amivel elriaszthatnánk mindent - mindent, ami most ezt a világot tönkreteszi. Jó lenne a világosság szerint élni és a szablyával szétvágni a sötétséget. Jó lenne, ha le tudnánk szabni magunkról és erről a világról a szürkeséget, borút, egymásba bonyolultságokat, kötözködéseket, összegabalyodott életeket. Pedig tudjuk, hogy alig – alig van esély arra, hogy megmaradjon a világosság, s boldogság, nem, hogy támadni tudnák, s megváltoztatni ezt a világot, hanem inkább csak védekezünk, s minden kicsi fénynek, kicsi boldogságnak örülni tudunk.

Elég a krisztusi két szablya az élethez. S Jézusnak az a szava, hogy elég, abban az is benne van, hogy elegendő volt már a hadakozásból, támadásból más életének megszabásából. S persze van, amikor azt mondjuk elég volt már minden rossz dologból, ami éppen ér bennünket. Elég volt már a koszból, a hitványságból, az összevisszaságból. Elég, elég. Szeretnénk megszabadulni mindentől, ami csak lehúz bennünket, vagy elveszi a kedvünket az élettől. S az a történet, az a kép, amit olvastunk az erre is elég, ami fegyvert csak kapunk Jézustól az elegendő ahhoz, hogy megszabja jó irányba az életünket. Ez akkor ott két kard volt, most pedig részben az a tudat, hogy használhatunk, ha kell fegyvert, hiszen éppen Krisztus az, aki még a legértékesebb vagyontárgynál is fontosabbnak tartja a szablyát, másrészt pedig ott van az az ígéret, hogy az Isten hadakozik érettetek, hogy nem vagyunk magunkra hagyva, hanem az Élő Isten szeretetével a Szentlélek segítségével védelmezi mindannyiunk életét egyen egyenként, s közösségeinkben.

A két szabja alakja megmaradt. A két markolat íves, s ez a forma ugyan az, mint a kétnyakú madár, vagy a kos szarvainak alakja, vagya fejfáinkon lévő csillag jel részlete, vagy akár a szomorúfűz jele, amelyek a feltámadást jelentik. Jézus szablyás története elsősorban nem história, hanem tanítói kép.  A halálának és feltámadásának előképe.