„ ...elrejtőzködék, kiméne a templomból, átmenvén közöttük..." (János 8:57 )

Kalotaszegen nemcsak piros és kék írásos párnák készültek, hanem feketék is. Ezek a pompázatos fekete hímes párnák ritkán kerültek elő: hangsúlyozottan csak az élet-halál napjain.  Ilyen nap volt a református Kalotaszegen minden évben a fekete vasárnap vagy a szenvedés vasárnapja, latinul dominica passionis. Ez a nagyböjt 5. vasárnapja, már csak két héttel húsvét előtt, s ezért mintegy felkészítésképpen tulajdonképpen lejátszódik a passió történet. Református vidékeken ezen a vasárnapon és a rá  következő héten az egyes emberek belső lelki életén volt a hangsúly.  Ez a hét a bűnbánat hete. Mi is köt bennünket az élethez, és hogyan van árnyékként velünk a halál? Gondoljuk végig e héten: mi teljesíti ki az életünket, és mi az, ami rossz a gondolatainkban, mulasztásainkban és cselekedeteinkben.

 

A fekete párna, amit láthatunk is a képen, gyönyörű és fenséges. Amilyen a halál és az élet együtt, egymást kiegészítve. A fekete színű hímzés, az „írás" szinte az egész párnát beborítja, mégis a szemünk keresi a fehéret is. Olyan ez, mint ez az egész világ. Bármennyire is körülvesz bennünket az elmúlás, mi mégis keressük a világosságot, a fényt, a fehérséget, Isten földi jelenlétének jeleit Jézusban, a Szentlélekben. Valahogy nagyon belénk szorította Isten az életet, mert mindig és mindenütt csak azt keressük, ami fény, ami melegség, ami éltetető erő. Igen, most nem akarunk már keseregni, nem azt akarjuk látni, hogy milyen a feketeség, hanem élni, élni szeretnénk, mint Reményik Sándor költőnk egy nagy-nagy betegség, s harc után:

 

„Fekete vasárnap: ez nagy küzdelem volt./ És végveszedelem./ De mégis,/ De mégis / Ünnep volt, ha sötét is./Nagy, fekete vasárnap./Mert tudtam: vagy győzök, vagy meghalok. / S most jönnek, újra jönnek / Jaj, a régi napok, /A szürke, tövises hétköznapok. / Pedig ha most nem fordul, /Most nem fordul a szél/S meg nem fordul vele az életem,/Gyökeresen és tökéletesen, /Ha jóság, tisztaság, /Békesség és erő /Új, szent forrása szívemből nem fakad:  /Ó, akkor jobb lett volna, /Ha ezt a rózsaerdőt /Ágyam helyett síromra szórták volna, /S pihennék föld alatt.

 

A természet minden télen összehúzódik, meghal, s minden tavaszban újra éled.  Minden tél, bármennyire szikrázó is olykor, s bár élettel is teli, de mégis egyben halál is. Ó, Istenem, hányszor haltunk már bele a télbe, az életbe! De nekünk elegünk van már a halálból, a veszteségekből. Most már megtisztultan élni szeretnénk! Ez a kívánság bennünk most sokkal több, mint csak valamilyen szokásos tavaszelő idejű  vágy. Szeretnénk, ha végre tényleg biztos alapra, sziklára épülne föl az életünk, s ez a kőszikla a magyarság által eddig is megismert, elfogadott Jézus Krisztus kell legyen. Szeretnénk végre, ha nemzeti létünk is rendes kerékvágásba kerülne.  Szeretnénk, ha a magyarságunk nem csak szüntelen küzdelem lenne, hanem éltető erő.

 

A fák és a természet megelőzött bennünket, már nem gyászol, nem csak a rügyekben van benne a jövendő, hanem pompázatos virágba borult minden. Még, ha lenne is bennünk valami tavaszi fáradság, fásultság egykedvűség, lemondás a természet, a virágok már a kitörő örömben és ünneplésben vannak. Még nincs itt a kitörő örömnek, az ünneplésnek az ideje, de már bizakodhatunk abban, hogy az élet ereje újra ránk talál, és megerősít bennünket is, meg a családunk és a nemzetünk életét is. A természet most nem a régi sebeket nyalogatja, vagy a sérelmeket, vagy a veszteséget, hanem hatalmas erővel ÉL, virágzik és ezen keresztül nekünk is erőd ad, hogy mi is minden korábbi nehézségünk és bánatunk, elrontott dolgaink ellenére éljünk.

 

Olvasva Jézus vitáját a templomban, tudjuk, hogy nagyon veszélyes helyzetbe került: már ott a templomban meg akarták kövezni. Nagyon haragudtak rá, hiszen önmagára mutatott, mint aki az élet teljes hordozója, aki megbocsáthatja bűneinket, mint aki ismeri az élet és a halál titkát. Meg akarták fogni és közös erővel elpusztítani, de mégsem mert, nem bírt senki sem hozzányúlni. Jézust nemcsak, hogy nem tudták megfogni és ezzel legyőzni, hanem el is tudta hagyni a templomot, sőt „átment közöttük".

 

Az élet még rejtőzködik, támadja még a hideg, az elmúlás, de már minden jel arra mutat, hogy nem a sötétség, hanem a világosság fog győzedelmeskedni. Csak régi, múlt évi emlékeink vannak arról, hogy milyen is az élet színe és pompája, ahogy csak vágyainkban él az is, hogy milyen is a szeretetteljes élet - de a jelek azt mutatják, hogy le fogja győzni újra az elmúlást Jézus, s a mi életünkben is eljön egy boldog időszak.

 

A fekete párna, amit láthatunk is a képen, gyönyörű és fenséges. Egyszerre jelez életet és halált. Megláthatjuk, hogy szépség és szenvedés, boldogság és halál együtt jár az életben, ahogy a nagyhéten történt és történik ma is Jézussal és velünk egyaránt. Szorosan  illeszkedik a szenvedésvasárnaphoz  Jézus életéből az az alkalom, amikor „ elrejtőzködék, kiméne a templomból, átmenvén közöttük..." (János 8:57 )  Azaz ott volt Jézus, de nem láthatta senki, mert elrejtőzött - így rejtőzik a hímzett fekete mintában a feltámadás tulipánja, maga Jézus, de még nem látszik....  A szenvedéseinkre is választ várunk, hogy tudjuk, és el is kell mondanunk mindenkinek, aki csak kérdezi, hogy mihez kezdjünk a szenvedésünkkel. Szenved-é valaki köztetek? Imádkozzék. Öröme van-e valakinek? Dicséretet énekeljen.

 

Most már biztos, hogy megmaradunk, most már bizonyos, hogy megtaláljuk azt az utat, amin megélhető a magyarságunk, s biztos, hogy megtaláljuk a helyünket közösségeinkben, ebben a helytelen világban. Ez a történet, és maga a fekete vasárnap arra buzdít bennünket, hogy erős legyen bennünk a remény, hogy nem ér véget a mi történetünk sem nagypénteken, amikor is minden elveszett, hanem folytatódik, és megérkezik a feltámadás ereje a mi életünkbe is.  Számot vetettél a böjt heteiben önmagaddal, a bűneiddel,  gondjaiddal, megoldatlan ügyeiddel?

Most kezdjünk együtt bizakodni abban, hogy a feltámadás ereje be fog lépni az életünkbe és új életet kezdhetünk, reménységben, szeretetben.

 

 

 

Fekete vasárnap: a husvét előtti második vasárnap, igy nevezve, mert az egyházi törvények szerint ezen naptól kezdve a templomokban a feszületeket és az Ur képeit gyász (violaszinü) lepellel vonják be, jeléül a szomoruságnak az Üdvözítő halálnapjának közeledése fölött, és vonatkozással az ezen napi evangeliumnak elbeszélésére, hogy az Üdvözítő «elrejtőzött» (abscondit se) az őt megkövezni akaró zsidók elől.

feketevasárnap: →nagyböjt 5. vasárnapja,  a →szenvedés idejének időszakának kezdő napja. Introitusa szerint Iudica (lat. 'Ítéld meg [Istenem]') vasárnap. - Lit. hagyomány szerint ~ a tp. →feszületeit és a főoltár képét föltámadásig fekete (1965 óta inkább lila) lepellel takarják. A kk-ban e →böjti lepelre ráfestették Jézus életének v. szenvedésének egy-egy állomását, s így az a nép számára egyúttal →biblia pauperumként szolgált. Mo-on a böjti lepel a mennyezetről, a triumphus gerendájáról csüngött le, s eltakarta az egész szentélyt. Figurális változata azonban ismeretlen. Kat. családoknál ma is szokás ~ fekete drapériát borítani a sztképekre. - Az asszonyok és leányok kat. vidékeinken ~ feketébe öltözve mentek a tp-ba. B.E.

Bálint 1989:193.

 

Fekete vasárnap

(Két héttel előzi húsvétot, „vándorló" ünnep.)

Különös gyásszal ülték meg. Némely vidéken ekkor hozták rendbe a sírokat; s végig látogatták a határkereszteket. Fekete ruhában mentek templomba; s e naptól a feltámadási szertartásig violaszín lepellel takarták le az Isten házában a feszületeket és a főoltárt. Némelyek szerint e nap tartalma evangéliumából következik: „Jézus azonban eltűnt és kiment a templomból" (János 8,59). A régiek odahaza a szentképeket fekete kendővel borították.

A székesfehérvári gazdák „feketehéten" nem dolgoztak a szőlőben. Az endrődi gyerekek pedig házról házra járva kosarakból zöld búzát szórtak a küszöbre. Tojást kaptak e feketevasárnapi játékért. Mosásra asszonyi dologtiltó napnak számított; de vetőnap a mákra és lenre: amazt a gazdaasszony vetette meztelenül vagy ingben, emezt pedig a gazda téli ruhába öltözve.

Forrás: Molnár V. József: Kalendárium

 

N a g y b ö j t 5 . v a s á r n a p j a

Nagyböjt 5. vasárnapja Dominica Passionis - Szenvedés vasárnapja néven is ismert, de

sokhelyütt Feketevasárnap a neve. Kezdőéneke a 43. zsoltár verseit tartalmazza: Judica me, Deus...

„Ítélj meg engem, ó Isten! és oltalmazd meg ügyemet az irgalmatlan nemzetség ellen; az álnok és

hamis embertől szabadíts meg engem. Hiszen te vagy oltalmam Istene... Küldd el világosságodat és

igaságodat, azok vezessenek engem: vigyenek el a te szent hegyedre és hajlékaidba."

Tudjuk, hogy Jézus a kereszten a 22. zsoltár szavaival imádkozott, ez a zsoltárrészlet pedig

mintha az igazságtalan megítéltetésre előretekintő Megváltó szavai lennének. De nemcsak

Nagycsütörtök éjszakáján kellett elviselnie a hamis vádaskodásokat Jézusnak: a vasárnapi

evangéliumi szakasz épp egy ilyen esetet hoz elénk a János 8,46-59-ből. A zsidók izzó szenvedélyű vádaskodásával és kődobálásba torkolló gyűlöletével éles ellentétben állnak Jézus tiszta szavai. Az emberi értelem és okoskodás ma is éppilyen értetlenül, botrányt kiáltva áll a megváltás titka előtt. Ez a titok, a Nagypéntek lényegi tartalma szólal meg az epistolában (Zsidók 9,11-15.): a Főpap megjelent, hogy a világ bűnéért bemutassa az áldozatot.

Ez a vasárnap tehát figyelmünket már egyértelműen a keresztre irányítja, ideje elővenni a

nagyheti énekeket, a passiótörténetet, vagy annak számos zenei feldolgozását.

Mivel a 43. zsoltár meglehetősen ismeretlen ének, a tartalmilag hasonló, szintén zsoltáralapú

- a 27. zsoltár alapján készült - 240. dicséret két versét ajánljuk. A főének a szenvedéstörténetet felidéző 440. dicséret első fele (melynek második fele nagyon alkalmas úrvacsorai éneknek, mivel szépen fejti ki annak lényegét), vagy a gyülekezetekben egykor közismert nagyheti ének, a 335. dicséret. Záróénekként az Ézsaiás 53. alapján íródott 336. dicséretet ajánljuk az ott megjelölt 415. dicséret, vagy a jóval ismertebb és éppúgy alkalmas 500. (Krisztus ki vagy nap és világ) dallamára.

Énekek Nagyböjt 5. vasárnapjára:

Fennálló ének: 43,1,3. Ítélj meg engemet, Úr Isten / Igazságodat add értenem,

vagy 26,1,3. Légy ítélőm, Uram / Látom szemem előtt...

vagy 240,1,4. Ó én két szemeim / Ó mennybéli Isten

Fő (derekas) ének: 440,1-7. Jer, lássuk az Úr keresztjét

vagy 335. Ó ártatlanság Báránya

Igehirdetés előtt: 333,1. Buzdítsd fel Uram, lelkemet

vagy 380,7. Siess most mihozzánk...

Ráfelelő ének: 295, Jézusom, ki árva lelkem

Záró ének: 336. (1-9,15. vagy 1,10-15.) Dicsérd lelkem, Istenedet (énekelhető az 500. dics.

dallamára is)